A kis mag megvásárlása, elültetése, növényünk növekedése, virágainak nyílása. Ez a folyamat, amit a kertészkedésben, mint munkában megelégedéssel és büszkeséggel viszünk végig. Ettől válik egésszé, harmonikussá a gondozás-gondoskodás.
Már a XIV. században ír szerzetesek rájöttek, hogy a munka ilyen formája amellett, hogy szép, még az ember lelki világát is kiegyensúlyozottabbá teszi. Európában először ők vezették be a garden-terápiát.
Nézni a születéstől kezdve az elmúlásig, hogyan változik egy élő szervezet, miként hatnak rá az általunk használt „gyógymódok”, a gondoskodó odafigyelés, és mindez ránk is hatással van, növeli önbizalmunkat, helyreállítja önbecsülésünket.
Hivatalos terápiaként a kertészkedést először az 1880-as években javasolták. 1879-ben egy Pennsylvániában létrehoztak egy üvegházat, ahol depressziós pácienseik kertészkedtek. A munkaterápia egy formájaként ez volt az eddigi leghatékonyabb. A betegek minden tekintetben jobban kezdték érezni magukat. Sokan közülük sikeresen visszailleszkedtek a társadalomba, sokkal többet kommunikáltak, elég jól felépültek ahhoz, hogy visszatérjenek az emberek közé. Ez volt az első eset, hogy pszichiátriai intézet terápiás céllal kapcsolatot teremtett a betegek és a növények között.
A második nagy előrelépés a második világháború után következett. Az Egyesült Államokban alapítottak veterán kórházat, amelyet kertek vettek körül. Önkéntesek segítettek elsajátítani a háborúban megsérült veteránoknak a kertészkedés tudományát.

1955-től már diplomázni lehetett kertészeti terápiából. A kertészeti terápia innentől főleg a lelkileg sérült emberek rehabilitációja. Ezek a programok főleg kórházakban, gondozóházakban, botanikus kertekben működnek.